Lukács evangéliuma
2,25 Íme, élt egy ember Jeruzsálemben, akinek Simeon volt a neve. Igaz és kegyes ember volt, várta Izráel vigasztalását, és a Szentlélek volt rajta.
2,26 Azt a kijelentést kapta a Szentlélektől, hogy nem hal meg addig, amíg meg nem látja az Úr Krisztusát.
2,27 A Lélek indítására elment a templomba, és amikor a gyermek Jézust bevitték szülei, hogy eleget tegyenek a törvény előírásainak,
2,28 akkor karjába vette, áldotta az Istent, és ezt mondta:
2,29 “Most bocsátod el, Uram, szolgádat beszéded szerint békességgel,
2,30 mert meglátták szemeim üdvösségedet,
2,31 amelyet elkészítettél minden nép szeme láttára,
2,32 hogy megjelenjék világosságul a pogányoknak, és dicsőségül népednek, Izráelnek.”
…

2,36 Volt ott egy prófétanő is, Anna, Fánuel leánya, Ásér törzséből. Nagyon előrehaladott korú volt; csak hét évig élt férjével hajadonkora után,
2,37 és már nyolcvannégy éve özvegyasszony volt. Nem távozott el a templomból, mert böjtöléssel és imádkozással szolgált éjjel és nappal.
2,38 Abban az órában ő is odaállt, hálát adott az Istennek, és beszélt róla mindazoknak, akik várták Jeruzsálem megváltását.

Két ember, két különböző advent. Mindketten várják a Messiást, de másképp: Simeon első kézből, a Lélektől tudja, hogy találkozni fog a Megváltóval. Annáról viszont nem ír semmi ilyesmit az evangélium – pedig ő prófétanő volt, hozzá jobban illene a Szentlélekkel való ilyen közvetlen kapcsolat!
Simeont Isten Lelke épp a megfelelő időben vezeti a megfelelő helyre, hogy láthassa Jézust. Anna éjjel-nappal a templomban van, le sem maradhatna.

Ami összeköti őket: kitartóan várták a Messiást. Hittek Istennek, tudták, hogy el fog jönni.
“Boldog, aki hitt, mert beteljesedik mindaz, amit az Úr mondott neki.” (Lk 1,45)
Ezek az emberek boldogok voltak. De nagyon fontos: nem azért teljesedett be az ígéret, mert hittek, hanem azért boldogok, mert hittel várták a beteljesedését.