Sokakat, akik őszinte szívvel szeretnének részt venni az úrvacsorai közösségben, szorongással töltenek el Pál apostol szavai:

„…aki méltatlanul eszi az Úr kenyerét, vagy issza az Úr poharát, vétkezik az Úr teste és vére ellen. Vizsgálja meg azért az ember önmagát, és úgy egyék abból a kenyérből, és úgy igyék abból a pohárból. Mert aki úgy eszik és iszik, hogy nem becsüli meg az Úrnak testét, ítéletet eszik és iszik önmagának.” (1Korinthus 11,27-29)

Ijesztő a gondolat, hogy valaki, aki a kegyelem asztalához szeretne járulni, lehet, hogy végül ítéletet ehet és ihat önmagának. Erre a feszültségre meglepően tévesek, sőt olykor egyenesen istentelenek az ösztönösen adott válaszaink. Valaki nem kockáztat és egyszerűen inkább kimarad ebből a közösségből – megfeledkezve arról, hogy Isten Fia megparancsolta nekünk, hogy ezt cselekedjük az ő emlékezetére (1Korinthus 11,24-25). Mások azt mondják, hogy ha az úrvacsora előtti napokban tisztán tudtak élni, akkor érzik méltónak magukat ahhoz, hogy emelt fővel úrvacsorát vegyenek. Ők közben megfeledkeznek arról, hogy nincs igazságunk a törvény (vagy a saját vallásos vagy etikai szabályaink) alapján (Filippi 3,9). Megint mások akkor érzik magukat méltónak az úrvacsorához, ha előtte (egyfajta lelki önkorbácsolásként) erős bűntudattal gyötrik magukat. Ők pedig megfeledkeznek Jeremiás próféta szavairól: „Még ha lúgban mosakszol is, és a szappant pazarlod magadra: bűnöd akkor is szenny marad előttem – így szól az én Uram, az Úr” (Jeremiás 2,22).

Ha méltóképpen szeretnénk az úrvacsorában részt venni, akkor figyelmünket magunk helyett a Megváltóra kell irányítanunk.

Hiszen nem nekünk van méltóságunk, hanem az egyedül igaz Istennek. János apostol látomásában zeng a mennyei teremtmények milliós sokaságának hangja: „méltó a Bárány!” (Jelenések 5,12). Mert rajta kívül sem a mennyben, sem a földön, sem a föld alatt senki nem bizonyul méltónak arra, hogy feltörje a teleírt könyv pecsétjeit (Jelenések 5). Egyedül neki van meg az a méltósága, amellyel Isten szent jelenlétében meg lehet állni.

A Biblia és hitvallásunk tanítása szerint Jézus

„minden érdemem nélkül, ingyen kegyelméből, nekem ajándékozza és tulajdonítja Krisztus tökéletes elégtételét, igaz voltát és szentségét, mintha soha semmilyen bűnöm nem lett volna, sőt mintha mindenben olyan engedelmes lettem volna, amilyen engedelmes volt érettem Kriszus, de csak akkor, ha e jótéteményeket hívő szívvel elfogadom” (Heidelbergi káté 60. KF.).

Tehát Jézus méltósága is a mi ajándékunk, amely hit által lehet a miénk. Vagyis az önvizsgálatunk arra kell irányuljon, hogy vajon megvan-e bennünk ez a hit? Tényleg megvan-e bennünk a teljes bizalom Isten elfogadó szeretete iránt? Hogy Jézus drága áldozata tényleg elegendő, egyszer s mindenkorra, értem is? Ezeket a kérdéseket helyezi előre a II. Helvét hitvallás is:

„Annakokáért illő, hogy midőn az úrvacsorához járulni akarunk, az apostol intése szerint magunkat előbb megvizsgáljuk, főképpen arra nézve, hogy minémű a mi hitünk? Ha vajon hisszük-e, hogy Krisztus a bűnösök megváltása és megtérésre hívása végett jött e világra? Ha vajon kiki hiszi-e, hogy azok közé tartozik, akiket Krisztus megváltván, idvezített?”

Aki a megöletett és feltámadt húsvéti Bárány nélkül, illetve a belé vetett bizalom nélkül szeretne úrvacsorát venni, önigazoltságában ezzel azt mondja: szerintem nem méltó a megöletett Bárány, nincs előttem méltósága a keresztre feszítettnek. Értem nem kellett volna meghalnia. A keresztfán megtört, szenvedő Isten Fiában viszont csak az látja a szépséget, dicsőséget, méltóságot, aki tudja, hogy máskülönben ő maga kerülne a halálos ítéletre. Ezért mondja Jézus: „aki nem veszi fel keresztjét (vagyis azt a tényt, hogy Isten igazsága előtt állva ő maga lenne méltó a kereszthalálra), és nem követ engem, nem méltó hozzám” (Máté 10,38).

Ne féljünk az úrvacsorától! Vizsgáljuk meg magunkat, hogy Jézusban bízunk-e – mert ha igen, az úrvacsora ezt a hitünket tovább erősíti. Akik pedig máshol keresnek megváltást – azok még az úrvacsorával is saját ítéletüket (Istentől való távolságukat) táplálják.