Lyle D. Bierma, rendszeres teológiai professzor: Gyermekek úrvacsorája és a református teológia
in: Calvin Theological Seminary Forum, 14. évf. 2. szám, 2007. tavasz
ford.: Lakó István, 2015
Amikor a CRC [1] zsinata tavaly nyáron (2006) úgy döntött, hogy minden megkeresztelt egyháztagot az úrvacsorához engednek, sokan meglepődtek hogy milyen gyorsan megszületett ez a rendelet. Ugyanakkor ne felejtsük el, hogy a CRC már 1984 óta bírkózott a felvetéssel. A kérdéssel kapcsolatban jelentős tanulmányok kerültek a zsinat elé 1986-ban, 1988-ban és 1995-ben – mindegyik képviselve a többség és a kisebbség véleményét, alapos bibliai és teológiai érvekkel mindkét oldalon. A 2006-os zsinat új irányt adott a felekezetnek – de olyan biblia-teológiai alapon, amelyet húsz éven át építettek. Mivel valószínűleg sokan a CRC-ben nem ismerik a teológiai alapjait az új gyakorlatnak, ezek egy részét most röviden bemutatjuk.
A hagyományos református álláspontot a Heidelbergi káté 81. kérdés-felelete summázza:
K.: Kik járulhatnak az Úr asztalához?
F.: Azok, akik bánkódnak bűneik miatt, azonban mégis bíznak abban, hogy bűneik megbocsáttattak és minden gyarlóságukat elfedezte a Krisztus szenvedése és halála,
– s akik egyszersmind kívánkoznak hitükben megerősödni és életüket megjobbítani.
– A meg nem térők ellenben, valamint a képmutatók kárhozatot esznek és isznak maguknak.
A 81. kérdés-felelet válasza nagyban támaszkodik az 1Kor 11,27-29 általános értelmezésére. Hogy bánkódjunk bűneink miatt, meg kell vizsgálnunk magunkat az úrvacsora előtt (28. vers). Így nem fogjuk az úrvacsorát méltatlanul venni (27. vers) és nem fogunk ítéletet enni és inni magunknak (29. vers). Az érvelés szerint mivel a kisgyerekek nem képesek még ilyen önvizsgálatra, ezért nem vehetnek részt az úrvacsorában.
Ahogyan Weima professzor a kérdéssel kapcsolatban máshol rámutat, más értelmezési lehetősége is van az 1Korinthus 11-nek, amely szerint nem kell feltétlenül kizárni a gyerekeket az úrvacsorai közösségből, sőt akár kifjezetten be is kellene vonni őket. Most itt nem ismételjük meg ennek a magyarázatnak a részleteit és érdemeit. Viszont ennek az értelmezésne növekvő térnyerése lehetőséget teremt arra, hogy néhány teológiai hangsúlyt elővegyünk, különösen is a szövetség és a szentségek református értelmezését.
A szövetség természete
A 2006-os zsinat úgy döntött, hogy az úrvacsorai asztalközösséget megnyitja minden megkeresztelt tagja előtt „azon az alapon, hogy ők is teljes jogú tagjai a szövetségnek”. (A zsinat ebben a témában való működéséről a teljes jegyzőkönyvet lásd: Acts of Synod, 2006, pp. 727-731.) Mindig nyomatékosítottuk, hogy Isten különleges kapcsolata a hívőkkel és a gyermekeikkel, amely az Ábrahámmal kötött szövetségben gyökerezik (1Mózes 17), lényegében ugyanaz maradt az Ó- és Újszövetségben. Istennek egy népe van az üdvtörténeten át, és ennek a gyermekek teljes tagjai. Ahogyan a keresztelői formulában mondjuk a gyerekkeresztségkor, „Isten kegyelmesen bevonja szövetségébe a gyermekeket, és minden ígérete éppúgy érvényes rájuk is mint ránk”.
Ezen az alapon hosszan érveltünk, hogy mivel a hívő szülők gyermekei az Ószövetségben részesültek a szövetségbe való beavatás szentségében (körülmetélés), ezért a szövetség mai gyermekeinek szintén részesülniük kell a körülmetélést felváltó beavatási szentségben (a keresztségben). Akkor miért ne lenne ugyanez érvényes a tápláló szentségére is? Ha az Ótestamentumban a szövetség gyermekei részt vettek a páska családi és közösségi ünneplésében (2Móz 12,3-4.21-26) és az emlékezés egyéb szent étkezéseiben (5Móz 12,6-7), akkor éppúgy be kell őket fogadni ezeknek az ünnepeknek az újszövetségi megfelelőjébe: az úrvacsorába. Az Ószövetség tagjai „mindnyájan megkeresztelkedtek Mózesre a felhőben és a tengerben”, és „mindnyájan ugyanazt a lelki eledelt ették” Krisztusból (1Kor 10,1-4). Nem látjuk, hogy ez a minta hirtelen megváltozott volna az Újszövetségben.
Más szavakkal, ahogyan erre a gyerekkeresztség kritikusai már sokszor rámutattak, úgy tűnik mintha következetlenek lennénk a református hagyományban, amikor a két szövetség egységére hivatkozunk a gyerekkeresztségnél, de az úrvacsoránál nem. A gyerekek kizárása az úrvacsorai közösségből azt sugallja, hogy az Ó- és Újszövetség között épp az a folytonosság nincs meg, amelyre pedig a gyerekkeresztség melletti érveinket alapozzuk.
A sákramentum természete
A sákramentumok (szentségek) dogmájával kapcsolatban a református teológia hangsúlyozza, hogy azt először és elsősorban Isten végzi, nem pedig mi. Maga Krisztus szerezte a keresztséget és az úrvacsorát, és mindkettőben Isten az, aki szól és munkálkodik. A szentségek, véleményünk szerint, a kegyelem eszközei – Isten kegyelmének eszközei. Ezekben Isten emlékeztet és biztosítja megígért szövetségét.
Viszont a szentségeknek ez a kegyelmi jellege sérül, amikor a szövetségbe tartozó gyerekeket kizárjuk az úrvacsorából. Gyerekkeresztségkor a szövetség népe az egyedül kegyelemből történő üdvösség ígéretének szemléltetését láthatja, ahogyan az ígéret vizét egy pici gyerekre öntik – tehetetlen, nem fogja fel, mi történik vele, és teljesen képtelen bármiféle érdemszerző jócselekedetre. Akkor ugyanezeknek a gyerekeknek miért kell „kiérdemelniük” a jogot, hogy az ígéret asztalához járulhassanak? Miért kell előbb vizsgát tenniük arról, hogy mit értettek meg és hogy méltóak Istenhez tartozni? Úgy tűnik, ez éppen azzal a kegyelemről szóló üzenettel fordul szembe, amelyet a szentségek hirdetnek. Ha a szentségek annak a közösségnek a tagjai számára vannak, akik gyengék és Isten kegyelmére van szükségük, akkor az úrvacsorának mindenkit táplálnia kell – akár keresztyén életének végén jár, akár a legelején.
Ehhez szorosan kapcsolódik a tény, hogy mindkét keresztyén szentség ugyanazt az üzenetet hordozza, magának az evangéliumnak a magját. A keresztségben és az úrvacsorában egyaránt Isten emlékeztet és biztosít bennünket az ígéretéről, hogy megbocsátja a vétkeinket és új életet ajándékoz Krisztus kereszthalála által (Heidelbergi káté, 66., 69., 75. kérdés-felelet). Ha ez az üzenet vizuálisan meg van hirdetve , amikor a gyülekezet a gyermekek köré gyűlik a keresztelőkor, akkor ugyanígy vizuálisan meg kell hirdetni ugyanannak a közösségnek, amelyik gyermekeivel az úrvacsorához gyűlik. Ha az üzenetben nincs különbség, miért tegyün különbséget azok között, akik hallják?
Akkor tehát milyen szerepe van a hitnek? Végtére is a szentségek Isten látható igéje lehetnek számunkra, de Isten arra is hív bennünket, hogy válaszoljunk erre a szóra. Az úrvacsorában résztvevőknek „emlékezniük”, „hirdetniük”, „megvizsgálniuk” és „felfogniuk” kell. Egy kisgyerek egyszerűen nem képes minderre, legalábbis a hitnek nem azon a szintjén, amelyet ezek a szavak feltételeznek.
Ismét, a keresztséggel való párhuzam segít a válaszban. Egy megkeresztelt kisgyerek sem képes ilyen hitre. De mi, a református közösségben a gyermekeink megkeresztelésekor mindig a közösségi oldalát hangsúlyozzuk a hitnek, szemben az individuálissal. A kereszteléskor Isten az egész népéhez szól ígéreteivel, és a szülők és a közösség hite áll erre válasz gyanánt. Miért ne lenne ez ugyanígy az úrvacsoránál? A gyermek egyéni hite növekedhet a hívő közösséggel való testvéri kapcsolata során.
A református hitvallások
Egy nagyon rövid bevezetést adtunk a 2006-os zsinati állásfoglalás teológiai alapvetéséhez. A CRC számára a következő évek két hívása az lesz, hogy tanítsa tagjait erről a teológiai alapról és hogy megbírkózzon a teológiai ellenvetésekkel, amelyek bizonyára fel fognak merülni.
De valószínűleg ezeknél is nagyobb kihívás lesz a hitvallásainkkal egységben maradni ebben a kérdésben. Hitvalló egyházként úgy tekintünk a hitvallásainkra, mint a bibliai tanítás megbízható összegzésére és teológiai gondolkodásunk vázára, keretére. Mint ahogy már láttuk, a Heidelbergi Káté azokat engedi az úrvacsorához, akik gyűlölik bűneiket. A Belga hitvallás [2] úgy fogalmaz, hogy Krisztus az úrvacsora szentségét azért szerezte, hogy „táplálja és éltesse azokat, aki már újjászülettek és beoltattak a családjába: az egyházba”. Továbbá, „senki se jöjjön ehhez az asztalhoz úgy, hogy nem vizsgálta meg alaposan magát, nehogy „ítéletére egyék abból a kenyérből és igyék abból a pohárból”. Mindkét hitvallás az 1Kor 11 megszokott református magyarázata alapján határozza meg, hogy kiket bocsát az úrvacsorához.
Úgy tűnik tehát, hogy a CRC döntése, mely szerint minden megkeresztelt tagját örömmel fogadja az úrvacsoránál, ellentmond saját hitvallásának. Mit kellene akkor tennünk? Változtassuk meg valahogy a hitvallást vagy adjunk hozzá lábjegyzetet? Vagy érveljünk úgy, hogy a Heidelbergi káté és a Belga hitvallás csupán a felnőttek úrvacsorai részvételét szabályozza? Mivel kifejezetten nem foglalkoznak a gyerekek úrvacsorázásának kérdésével, nem is mondják, hogy megtiltanák annak gyakorlását. Persze valószínűleg nem konkrétan erre gondoltak a szerzők a hitvallás írásakor, de mennyire vagyunk a szerző szándékához hozzákötve egy ilyen témában?
Hitvalló egyházi integritásunk megőrzése érdekében ezeket a kérdéseket kell megfogalmaznunk. Mivel sokan a CRC-ben nem tudnak a zsinat tavaly nyári döntéséről – nem is beszélve az ezt körülvevlő bibliai, hitvallási, és gyakorlati nehézségekről – fontos, hogy óvatosan és szeretettel járjunk el, amikor elkezdjük ezt a gyakorlatban foganatosítani. Ez a lépés az úrvacsorai közösség kibővítése felé történelmi lehetőséget kínál Jézus teste egységének bemutatására, amelyre az úrvacsora szentsége irányul.
1 Christian Reformed Church in North America – Észak-Amerikai Keresztyén Református Egyház
2 A Magyarországi Református Egyház hivatalos hitvallásai a Heidelbergi Káté és a II. Helvét Hitvallás, a Belga hitvallás nem.