Sokan hiszik, hogy ha meg vannak keresztelve, az valami pluszt ad az életükbe. Valójában aki meg van keresztelve és mégsem Jézus tanítványa, átok alatt van.
Ezt hol írja ilyen egyértelműen a Biblia? (KDE)
Nem egyetlen igevers van rá, hanem a keresztség képéből következik. Péter hasonlítja a Nóé bárkáját a keresztséghez – Nóé családja ugyanazon a vízen át jut el egy új teremtésbe, amelyben a kortársai odavesznek. A vörös-tengeri átkeléshez is hasonlítja Pál a keresztséget: ugyanabban a vízben, amelyben a választottak megmenekülnek, Isten ellenségei elpusztulnak. Ezen felül minden sákramentumnak ez a kettőssége fennáll, mind az új, mind az ószövetségi időkben. A körülmetélés a szövetség jele, és élet azoknak akik szív szerint is körül vannak metélve. Akik nincsenek, azoknak pedig ítéletükre válik, mert ahogy az előbőrt levágták, úgy vágják ki őket is a népek közül.
Kinek van hatalma megmondani, hogy kik Jézus igazi tanítványai, és milyen alapon? (KL)
A Szentháromság Istennek, önmaga hatalma alapján. A Szentírásban pedig nem hallgat arról, hogy kik a tanítványok és kik nem, illetve fel is szólít arra, hogy vizsgáljuk meg (önmagunkat, egymást, a tanítókat, stb.). (…) Ha nem lehet megvizsgálni, hogy pl. a gnosztikusok keresztyének-e, akkor hogyan lehetne engedelmeskedni annak a felszólításnak, hogy a tanítókat és prófétákat vizsgáljuk meg? Majdnem minden apostoli iratnak egyik fő témája, hogy óvakodjunk tőlük. A mai keresztyének ezzel szemben azt mondják, hogy „ne ítélkezzünk”.
Amit írtam, a plénumnak szántam, de nem a magam átkáról beszéltem, hanem a szövetség átkáról. A sákramentumok, a szövetséghez tartozás szertartásai kettős üzenetűek, egyszerre üzenik a szövetséghez tartozás áldását és a szövetségtörés átkát. A körülmetélésnél is ez van, az úrvacsoránál szintén. (…)
A cél a lelkiismeret ébresztgetése: a keresztségnek súlya van. Ha a sákramentumoknak csak az áldásairól beszélünk, tömegeket csapunk be a féligazsággal, és sokat teszünk azért, hogy a lelkiismeretük nehogy véletlenül is felébredjen.
A hitelességünket az ássa alá, hogy igazmondás helyett nem ritkán a kereszteléskor hazug istentisztelet keretében hazug esküt mondatunk el a Szentháromság Isten nevében teljesen világi emberekkel. Nyílt színjáték az egész. A világi fél legalább következetes: tudja, hogy kamu volt, és éli tovább az életét. Az egyházi fél viszont továbbra is szerepben marad, és úgy tesz, mintha itt igaz dolgok történtek volna. (Értem én: nem mondhatjuk ki, hogy kamu volt, mert azért felelősséget kellene vállalnunk, bűnbánatot tartanunk, megtérni, újrakezdeni…) Azt hiszem, ez az önlejárató bohóckodás, nem pedig az, hogy prófétai hangvétellel egy bibliai alapigazságot kiírok anélkül, hogy bibliakritikai esszét közölnék hozzá.
Hogy kinek a témája…? Szerintem nemcsak az egyháznak, hanem mindenkinek, akinek akár csak formálisan is köze van a keresztyénséghez. Látok különbséget a felelősség súlya között, de a nap végén mégiscsak elveszett marad, akinek az életében nem történik meg az, amit jelez a keresztség. Az utóbbi időben újra többekkel találkoztam, akik keresztelkedni/kereszteltetni szeretnének, egyfajta vallásos divatból. Az egyház minden esetben kiszolgálta ezt az igényt, anélkül, hogy tanítvánnyá tette volna őket.