Karácsonykor a keresztyénségről alkotott tévképzetek még nagyobb hőfokon égnek. A kultúránk Jézust gyakran a szeretet tanítójának, a születését a szeretet ünnepének, a keresztyénséget a szeretet vallásának nevezi – ami nemcsak hízelgő, de igaz is, egy kikötéssel: nem a köznyelv szeretet-fogalma szerint, hanem a Szentírásé alapján.

A kultúránk a szeretetről az vallja, hogy egyetemes, inkluzív, vagyis a Földön mindenkit befogadó kell legyen, nem tesz különbséget. A szeretetnek toleránsnak kell lennie, akkor is, ha önmagát sodorja veszélybe. A szeretet fontosabb az igazságnál. A szeretet mindenkinek alanyi jogon jár. Ha tetszetősnek tűnne is (első ránézésre) ez a megközelítés, valójában ez nem a bibliai értelemben vett szeretet, és ebben az értelemben a keresztyénség nem a szeretet vallása.

A Szentírás rögtön helyreteszi azt, hogy az ember mennyire szeretetreméltó: az Örökkévaló szerint az ember szívének minden szándéka és gondolata szüntelenül csak gonosz (1Móz 6,5), romlottak és utálatosak tetteik és senki sem tesz jót (Zsolt 14,1). Vagyis az ember semennyire nem szeretnivaló. Akkor miért ismerünk mégis jó embereket? A válasz nyilvánvaló: mi magunk is hozzájuk hasonlóan romlottak vagyunk, ezért érzékeljük őket jóknak. (Dicséret szövege: „bennem te kincset találsz” – Szentírás: „olyan tisztátalan volt előttem az életük, mint a havi vérzés.”)

Ebben az állapotban Isten jogos haragja van az emberen, mert bár észleljük őt, mégsem dicsőítjük őt Istenként, hanem értetlen szívünk elsötétedett és inkább teremtményeket imádunk a Teremtő helyett (Róm 1,18-23). Vagyis a Biblia szerető Istene haragszik, és nem toleráns az emberek „másfajta” hitével szemben. (Dicséret szövege: „békét akar, nem zord ítéletet” – Szentírás: „Íme, eljött az Úr szent seregeivel, hogy ítéletet tartson mindenek felett, és megbüntessen minden istentelent minden istentelenségért”.)

Azt sem gondolhatjuk, hogy Isten szétválasztja a bűnt és a bűnöst úgy, hogy a bűnt gyűlöli és a bűnöst szereti. Jó szándékú egyházi közhely, viszont nincs semmiféle igei alapja: a Szentírás szerint a szerető Isten egyaránt gyűlöli a bűnt és a bűnöst (Zsolt 5,6).

A Szentháromság Isten szeretete viszont már a világ teremtése előtt (Ef 1,4) megmutatkozott abban, hogy az Atya némelyeket a Fiúnak ajándékozott (Jn 17,6). A Fiú az Atyának szerez dicsőséget azzal, hogy nem engedi őket elveszni, hanem kereszthalál árán is megmenti őket és garantált, elveszíthetetlen üdvösséget szerez számukra (Jn 17,4.12). A szeretete nem tette félre az igazságot, hanem szeretetből elhordozta Isten igazságosságát az övéiért: ő egyszerre volt tele kegyelemmel és igazsággal (Jn 1,14).

A Szentlélek pedig azzal dicsőíti a Fiút (és a Fiúban az Atyát), hogy ezeket a megmentetteket ellenállhatatlan módon üdvözítő hitre is vezeti (Jn 16,14). Vagyis a szerető Isten csak némelyeket választott üdvösségre (ApCsel 13,48), a többieket nem tartja gyermekének (Jn 1,12-13). (Énekszöveg: „Jézus szeret minden kicsi gyereket a Föld színén…” – Szentírás: Azok Isten gyermekei, akiket Isten Lelke újjászült.)

Azokat, akik örök elhatározása szerint az övéi, az örömhír által különválasztja az elveszettektől. Ne gondolja senki, hogy a szerető Jézus a családokat jött egyesíteni! Ő maga mondja, hogy azért jött, hogy szembeállítsa az embert az apjával, a leányt anyjával, a menyet anyósával (Mt 10,35). Ő Isten családját egyesíti, hazahozza a távol lévőket, akik Isten örök elhatározása szerint őhozzá tartoznak. (Dalszöveg: „Itt a nap, mit annyira vártál, a család ma biztos együtt marad…” – Szentírás: Aki nem gyűlöli meg anyját, apját testvéreit, és a saját lelkét is, nem lehet tanítvány.)

Igaz, hogy Isten szeretet (1Jn 4,8). De ennek a szeretetnek semmi köze nincs egy „lágy életérzéshez”, mindenkivel szembeni aranyossághoz. A szeretet definíciójaként is tekinthetünk erre: szeretni annyi, mint Jézust adni (1Jn 4,10). Isten szeretetét akkor tapasztaltam meg, ha Jézus az enyém is lett. És a „szeretteimet” akkor szeretem, ha Jézust tudom nekik adni, a róla szóló bizonyságtételben. Ha viszont ezt megteszem, akkor számítsak arra, hogy Jézus érkezésekor nemcsak imádatra indultak némelyek (pásztorok, bölcsek), hanem mások (Heródes) pusztítani kezdtek mindent, ami akár csak hasonlíthat is Jézusra (a kétévesnél fiatalabb fiúkat; Mt 2,16). (Dalszöveg: „Csendes éj, szentséges éj, mindennek nyugta mély…” – Szentírás: Ráhel pedig siratja gyermekeit, és nem tud megvigasztalódni, hogy már nincsenek!)

Isten szeretete teljes, mindent ajándékozó és feltétel nélküli. De nem mindenkié. Ugyan mindenkinek hirdetjük az örömhírt: Isten szeretete az, hogy Jézus Krisztust adta megmentőül – erre a hírre válaszul egyesek kemények maradnak, mások pedig Isten meg nem érdemelt kegyelmét és erős szabadítását felismerve hitre jutnak, Isten jótetszése és munkája szerint. Ha megismerted a Seregek Urának szeretetét, és ő összegyűjtött téged is az ő családjába, akkor vállald fel a róla szóló bizonyságtételt – akkor is, ha ezzel zavart hozol a világiak „békés” karácsonyozásába! Ha pedig a te ünneplésed teljesen összhangban tud lenni a nem hívőkével, akkor az azért van, mert egységben vagytok a Krisztus-nélküliségben.