N. Horváth Péter

Az arcod már eltűnt; foltokra esett szét.
Ha emlékezni rád, s rajzolni szeretnék,
idegen lesz a sík, megbicsaklik a toll,
s agyam papírlapján sem talállak sehol.
Elszakadt az eddig hozzád vezető szál.
Élsz, de ez a viszony bántóbb, mint a halál;
tudom, nem régen múlt, mikor ismertelek,
— bámulom a bennem üressé vált helyet.
Ahogy minden éjjel magamra maradok,
figyelem e rólad összerótt alakot
— messze jársz mögötte, mégis nagyon közel —;
nem néz vissza, ha megy, kísértetként jön el.
Ébressz föl kezdettől ismerős kezeddel,
térdeplő értelmem rontását te vedd el!
Lerajzolnám újra — mások is szeressék;
nem igaz, hogy arcod részekre esett szét!