Ez a bejegyzés MacArthur Újszövetségi kommentárjából a Máté 27-hez írt magyarázata kivonatának fordítása. A bibliai idézeteket a Károli fordításból vettem.
Kilencz óra körül pedig nagy fenszóval kiálta Jézus, mondván: ELI, ELI! LAMA SABAKTÁNI? azaz: Én Istenem, én Istenem! miért hagyál el engemet? Némelyek pedig az ott állók közül, a mint ezt hallák, mondának: Illést hívja ez. (Mt 27,46-47) A második csoda a kilencedik óra körül, vagyis délután három óra körül volt: felfoghatatlan történt, amit hívhatunk szuverén elszakadásnak, mivel bizonyos értelemben Isten elszakadt Istentől.
Akkor nagy fenszóval kiálta Jézus, mondván: „Eli, Eli! Lama Sabaktáni?” Ahogy Máté elmondja, a héber Eli szó (Márk az arám „Eloi” alakot használja, Mk 15,34) jelentése én Istenem, a lama sabaktáni pedig azt jelenti, hogy miért hagytál el engem?
Mivel Jézus a jól ismert 22. zsoltárt idézi, aligha lehetett kétséges az ott állók számára, hogy Jézus mit mond. Azzal gúnyolják, hogy Isten Fiának mondta magát (43), és így isteni segítséget kellene kérnie. Amikor azt mondják, hogy „Illést hívja”, akkor nem találgatják, hogy vajon mit is kiáltott, hanem pusztán folytatják a gonosz, cinikus gúnyolódásukat.
Ebben az egyedülálló és különös csodában Jézus gyötrelmében kiált fel, mert az egész örökkévalóságban most először és most az egyszer tapasztalta meg a mennyei Atyjától való elszakadást. Ez az egyetlen olyan ránk maradt feljegyzés, amikor Jézus nem Atyaként szólítja meg Istent. Mivel a Fiú bűnt vett magára, az Atya hátat fordított. Ez olyan nagy és felfoghatatlan misztérium, hogy nem meglepő, amit Lutherről mondanak: hosszú időre elvonult, hogy megértse ezt a titkot, és éppolyan zavartan jött vissza, mint ahogy elment. Bizonyos módon és bizonyos értelemben, a Golgotán az Isten-Ember rövid időre elszakadt Istentől, mivel az Atya dühödt haragja a bűntelen Fiúra áradt, aki páratlan kegyelmében bűnné lett azokért, akik hisznek benne.
Habakukk világossá teszi Istenről, hogy „Tisztábbak szemeid, hogysem nézhetnéd a gonoszt, és a nyomorgatást nem szemlélheted”* (Hab 1,13) Isten azért fordult el, amikor Jézus a kereszten volt, mert nem nézheti a bűnt, még akkor sem (vagy még inkább akkor nem), ha az a saját Fián van. Ahogy Jézus hangosan sírt, az Atya Isten valóban elhagyta őt.
Jézus nem egy igaz ügy mártírjaként halt meg, vagy pusztán egy hamisan vádolt és elítélt ártatlan emberként. És a halála nem is az emberiség embertelenségével szemben bemutatott hősi gesztus volt, ahogy egyesek mondják. Hiszen az Atya kedvesen nézett volna bármelyik ilyen önzetlen halálra. De mivel Jézus helyettes áldozatként halt meg a világ bűneiért, az igazságos mennyei Atya teljes mértékben az ehhez a bűnhöz illő ítélettel ítélte őt. Az Atya elhagyta a Fiút, mert a Fiú magára vette bűneinket, vétkeinket (Ézs 53,5). Jézus „a mi bűneinkért halálra adatott” (Róm 4,25) és „meghalt a mi bűneinkért az írások szerint” (1Kor 15,3). „Azt, a ki bűnt nem ismert, bűnné tette értünk” (2Kor 5,21) és átokká lett értünk (Gal 3,13). „A mi bűneinket maga vitte fel a testében a fára” (1Pét 2,24), „szenvedett egyszer a bűnökért, mint igaz a nem igazakért” (1Pét 3,18), és „elküldte az ő Fiát engesztelő áldozatul a mi bűneinkért” (1Jn 4,10).
Jézus Krisztus nem pusztán hordozta az ember bűnét, hanem ténylegesen bűnné lett a torzszülöttekért, hogy aki hisz benne, megmeneküljön a bűnének büntetésétől. Jézus azért jött, hogy az embert tökéletesen tanítsa Istenről és hogy tökéletes példája legyen Isten szentségének és igazságának. De, ahogy ő maga kijelentette, első sorban nem azért jött a földre, hogy tanítson vagy példát adjon, hanem hogy „adja az ő életét váltságul sokakért” (Mt 20,28).
Amikor Krisztust elhagyta az Atya, nem váltak szét természetükben, lényegükben vagy lényükben. Krisztus semmilyen mértékben nem szűnt meg Isten lenni vagy a Szentháromság tagja lenni. Nem szűnt meg a Fiú lenni, mint ahogy az emberi apja ellen súlyosan vétkező gyermek sem szűnik meg a gyermeke lenni. Viszont Jézusnak igenis megszakadt a mennyei Atyjával való közösségében tapasztalt bensőséges kapcsolata – akárcsak egy engedetlen gyermeknek is megszakad egy időre a bensőséges, megszokott, szerető közössége az emberi apjával.
Már magában az inkarnációban, a testté lételben is volt részleges elszakadás, mivel Jézus elszakadt a mennyei dicsőségétől és az Atyával való szemtől szembeni kommunikációtól: ezekről az isteni kiváltságokról lemondott, nem önmagára tekintett (Fil 2,6). Tanítványai jelenlétében imádkozott az Atyához: „te dicsőíts meg engem, Atyám, te magadnál azzal a dicsőséggel, a melylyel bírtam te nálad a világ létele előtt.” (Jn 17,5) A kereszten viszont az Atyától való elszakadás mérhetetlenül mélyebb volt még az amúgy is megalázó, harminchárom éven át tartó testet öltésénél is a földi élete során.
Ahogy már említettem, ennek az elválásnak a misztériuma messze mélyebb annál, hogy akár a legérettebb hívő is felérhetné értelemmel. Viszont Isten kijelentette a benne rejlő alapvető igazságot nekünk, hogy elfogadjuk és hogy képességeink szerint megértsük azt, ahogyan a Szentlélek megvilágosítja. És sehol máshol a Szentírásban nem láthatjuk Jézus áldozati halálának a valóságát és az Atyjától való elszakadásának kínját tisztábban és megrázóbban mint a bűnért való szenvedésében a kereszten. Miközben önként a bűnünkbe és minden valaha élt ember bűnébe borítja el magát, nem a hátán lévő sebek, nem a fejét még mindig szúró tövisek vagy a keresztre szorító szögek kínjától vonaglik, hanem a mennyei Atyjával való közösség semmihez sem foghatóan fájdalmas elvesztésétől, amely azért történt vele, mert bűnné lett értünk.
*Az angol bibliafordításban: Túl tiszták a szemeid, hogy a gonoszt elfogadhassák, és nem nézhetsz kedvesen a gonoszságra.