Mondtál is és hallottál is kedves szavakat, amelyeknek többsége inkább kedves volt, mintsem igaz. Hogy is lehetne igazat mondani, hiszen nem tudni, mi is történik azokkal, akik elmentek. Persze a kedvesség is érték, amellyel az ember kifejezheti együttérzését (már amennyire lehet). Viszont amilyen valóságos tény a halál, ugyanannyira valóságos, igaz válaszokra van szüksége az embernek ahhoz, hogy valódi vigasztalást kaphasson. Ebben a bejegyzésben bibliai gondolatokat osztok meg az élet és a halál kérdéséről, amelyek válaszolnak a mai kor gyakran megfogalmazott kérdéseire, gondolataira. Ezek a válaszok világosak és tiszták, és javára válnak azoknak, akik elfogadják. Akik nem, azoknak is érdemes lehet átolvasni, hogy a Szentírás szavai alapján érzékelhessék a különbséget a kultúrkeresztyén vallásosság és a valódi bibliai világkép között.

A gyász egyik lélektani jellegzetessége, hogy az elhunytat valamilyen módon szeretnénk még itt tudni. Meghalt ugyan, de még itt kell lennie… Kultúrától függően némelyek úgy érzik, hogy a meghalt lelke jelen van mellettük, mások pedig egyenesen hallani vagy látni is vélik. Ez az érzés azonban csak a pszichénk fájdalomcsillapítója, a Szentírás szerint ugyanis

„a por visszatér a földbe, olyan lesz, mint volt, a lélek pedig visszatér Istenhez, aki adta” (Préd 12,7).

Vagyis nincs közöttünk a lelkük, hanem Istennél van. Emiatt utasítják el a keresztyén hívők azokat a gondolatokat is, miszerint az emberi lélek átkerülne valamilyen tárgyba, utódba, csillaggá válna vagy megszületne más élőlényben. Ugyanígy tévedés az is, hogy némelyek lelke „itt ragadt” volna ebben a világban és csak akkor tud elmenni, ha bizonyos feltételek teljesülnek. És ezért nem beszélünk a halottakhoz, illetve nem viszünk nekik ajándékot, nem kérdezgetjük őket.

Az előzőhöz hasonló gondolat az, hogy a meghaltak „föntről” figyelnek bennünket. Erről nincs konkrét információ a Bibliában, de némelyek látják ezt a vetületet pl. a gazdag és Lázár történetében (Lk 16,20-31), vagy a Zsid 12,1-ben:

„…mi is, akiket a bizonyságtevőknek akkora fellege vesz körül, tegyünk le minden ránk nehezedő terhet…”.

Nem látom meggyőzőnek ezeket az igehelyeket ebben a kérdésben, mert szerintem nem erről szólnak. Viszont súlyosabb az a gondolat, és ez világos a Szentírás lapjain, hogy nincs mindenki „fönn”:

„Sokan mondják majd nekem ama napon: Uram, Uram, nem a te nevedben prófétáltunk-e, nem a te nevedben űztünk-e ki ördögöket, és nem a te nevedben tettünk-e sok csodát? És akkor kijelentem nekik: Sohasem ismertelek titeket, távozzatok tőlem, ti gonosztevők!” (Mt 7,22).

A bibliai világkép szerint egyetlen életünk van, és a fizikai halálunk után már nem áll módunkban „fentről le-” vagy „lentről felkerülni”. Erről világosan tanít Jézus az imént említett gazdag és Lázár történetében. Csak a halálunk előtt van arra lehetőségünk, hogy a Teremtő Istenhez visszatérjünk. Ő az élet forrása, és aki rátalál, az a meghalás ellenére is élni fog:

„Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is, él…” (Jn 11,26)

Ezért aki aggódik szerettei sorsáért, az hiába mondat a halottakért misét vagy próbál számukra búcsút szerezni, még ha jó szándékból is: teljesen felesleges, ne tegye. Viszont még életükben segítheti őket azzal, hogy Jézushoz közelebb vezeti őket! Ugyanez igaz nemcsak mások, hanem a saját életünkre is: aki szereti magát és élni akar, az még ma térjen Jézushoz, aki hatalmasabb a halálnál! Mert aki életében nem becsüli őt annyira, hogy átadja neki önmagát, az majd a halállal szembenézve is egyedül marad.

„Elrendeltetett, hogy az emberek egyszer meghaljanak, azután pedig ítélet következik…” (Zsid 9,27)

Vagyis nincs tisztítótűz, nincs a kárhozat és az üdvösség közötti köztes állapot (még ha a halottak napját elsősorban a tisztítótűzben lévő halottakért tartják is…). Ezt mérlegelve számosan azzal nyugtatják magukat, hogy egy ilyen isteni ítélet esetén velük nem történhet nagy baj. Még ha bűntelennek nem is mondanák magukat, de azért gonosznak sem: ha nem is ötöst kapnak a „vizsgán” de a kettes meglesz… Ennek a megnyugtatásnak pedig az az alapja, hogy másokkal összehasonlítva jobb embernek látják önmagukat. Mert ugye ott vannak a pedofilok, a gyilkosok, a drogosok és egyéb cégéres bűnösök. És rajtuk kívül még milyen alakok járnak templomba, gyülekezetbe: azok ráadásul képmutatóak is! Ezért egy becsületes, szorgalmas, jó szándékú ember önmagát velük összehasonlítva joggal érezheti úgy, hogy ő különb náluk. De kérlelek mindenkit, hogy itt ne álljon meg a gondolkodásban, mert ez hamis nyugalom! Ha igazat mond a Biblia arról, hogy lesz utolsó ítélet, akkor arról is igazat mond, hogy mi alapján fog ez történni. Senki nem menekül meg Isten eljövendő haragjától amiatt, mert másokhoz képest kevesebb bűnt követett el! Sok olyan emberrel találkoztam, akik látványos bűnökben éltek: beszélgettem gyerekmolesztálóval, dílerrel, gyilkossal, vérfertőzővel. A logika náluk is ugyanaz, mint a „jó embereknél”: találnak valakit, akihez képest igaznak gondolhatják magukat, illetve állítják, hogy Isten látja szívük mélyén a szeretetet. Nyilvánvaló az önbecsapásuk, igaz? Ugyanilyen nyilvánvaló a „tisztességes polgárok” önbecsapása is, Isten szemével nézve. Mert mindenki maga kell számot adjon az életéről, és akkor nem lesz mellette senki, akivel összehasonlíthatná magát. Akihez mérheti magát, az nem egy másik ember lesz, hanem a Szent Isten.

Ezért beszél élesen Krisztus arról, hogy aki gyűlöl valakit, gyilkos; aki kívánsággal tekint egy asszonyra, házasságtörő; aki ostobának tart mást, méltó a főtörvényszéki eljárásra: hogy vedd észre még most, a fizikai halálod előtt, hogy nem bízhatsz a saját jóságodban! Megmentőre van szükséged, mert olyan nincs, hogy egy igazságos Isten csak legyintene a bűnre. Kegyelméből Szabadítót küldött, akit görög nevén Jézusként ismerünk. Ő az, aki az övéit a bűnös (= Isten nélküli) állapotból Isten ismeretére hívja. Ő az, aki az övéinek elkövetett bűneiért aláveti magát a főtörvényszéki eljárásnak, és elfogadja a halálos ítéletet. Ő az, aki feltámad a halálból és felszabadítja a tanítványait arra, hogy a megnyert szellemi háborúban részt vegyenek, és szabad lelkiismerettel, megigazítva harcoljanak a bűn még létező erődítményei ellen. Aki erre a kegyelemre bízza rá magát, azt hívják Krisztus-követőnek, keresztyénnek. Ő az ítéletkor megmenekül, mert ingyen, ajándékból, meg nem érdemelt jóindulatból Isten elfedezte a bűneit.

Ez a bibliai tanítás megroppantja azt a hamis reménykedést, hogy a meghalt szeretteink „jó emberek” voltak, és hogy egy isteni ítélet esetén valószínűleg kedvezően alakulna a sorsuk:

„mert aki valamennyi törvényt megtartja, de akár csak egy ellen is vét, az valamennyi ellen vétkezett” (Jak 2,10).

Az egyetlen módja a megmenekülésüknek, ha Isten kegyelmes volt hozzájuk, és akár életük utolsó ezredmásodpercében Jézushoz vezette őket. Ez teljesen az ő akaratán múlik, és senkinek nincs rá hatása. Ezért bármiféle fizetős vagy nem fizetős szolgáltatás (pl. katolikus búcsú) vagy cselekmény (pl. felolvasás a halottnak, gyertyagyújtás) értelmetlen. Tudom, hogy aki nagyon közeli hozzátartozót veszített el, úgy érezheti, hogy ha az illető kárhozatra jutott, akkor ő sem akar üdvözülni, sőt Isten sem lehet jóságos. Pedig sem a boldogságunk, sem az Istennek járó tisztelet nem függhet ettől – még ha ez hihetetlen is. (Érdemes elolvasni C. S. Lewis: A nagy válás c. rövid könyvecskéjét.) Erre is áll Jézus pengeéles mondata: aki az ő tanítványa akar lenni, annak el kell engednie (meg kell gyűlölnie = hátrébb kell sorolnia) anyját, apját, feleségét, gyermekeit, testvéreit, de még a saját lelkét is (Lk 14,26). Ne felejtsük el, hogy sem igazságosabbak, sem szeretőbbek nem vagyunk az Örökkévalónál – még szeretteinket illetően sem. Másrészt pedig az utolsó napon az üdvözültek örömünnepet fognak ülni Istennek még az ítéletén is, mert messze kegyelmesebb és igazságosabb lesz, mint bárki gondolta volna (Jel 19).

Isten ítéletének tükrében hamis dolog azt gondolni, hogy a halállal megszűnik az ember szenvedése. Igaz, hogy szemünk előtt véget ér a fizikai fájdalmak sora, de ha valaki rá nem talál, bele nem kapaszkodik Krisztus kegyelmébe, akkor a jelenlegi szenvedése csak előíze az eljövendőnek. Így hát hazudnak azok is, akik a halált jónak mondják, mintha az egy szellemi újjászületés lenne. A Biblia a halált ellenségnek nevezi, amely el fog töröltetni (1Kor 15,26).

Ugyanilyen üres reménység azt hinni, hogy a lélek megsemmisül a halálkor: Jézus idejében is voltak olyanok, akik szerint a lélek nem létezik, ezért értelmetlen angyalokról vagy feltámadásról gondolkodni. Ő viszont túl azon, hogy zseniálisan megfelelt nekik (Lk 20,27-40), nem sokkal később maga is feltámadt a halálból, elhallgattatva ezzel minden materialista okoskodást.

Krisztus testi feltámadása igazolja az ő mindenek felett való hatalmát, kegyelmét és igazságát: nála vannak a válaszok az élet és halál kérdéseire. Fájdalmas lehet ugyan, ha tönkre teszi a szentimentális közhelyeinket, pszichés válaszainkat, megrendíti a tévtanításokat: de megéri, mert az ő igazsága életet ad. Ennek az életadó üzenetnek az egyik része, hogy szellemi értelemben halottként születünk a világra és a halálban vagyunk. Ha halljuk a Jézusról szóló örömhírt, de nem bízzuk rá magunkat mindenestül, akkor pedig meg is maradunk ebben a halálban:

„…aki hisz őbenne, az nem jut ítéletre, aki pedig nem hisz, már ítélet alatt van…” (Jn 3,18).

A temetőben eltemetett halottaknál sokkal sürgősebb azokkal a halottakkal törődni, akik még életben vannak – magunkat is beleértve. Rólunk, a még életben lévő halottakról mondja Krisztus:

„Bizony, bizony, mondom néktek, hogy eljön az óra, és az most van, amikor a halottak hallják az Isten Fiának a hangját, és akik meghallották, élni fognak” (Jn ,25).

Te hallod?