Az édesapa, aki úgy döntött, hogy a fiát élve elégeti a Bikafejű istenségnek, nem volt rosszabb, mint a kortársai. Egyszerű ember volt, aki szeretett volna egy jó életet, nyugalomban, biztonságban. De történtek bajok, sok helyen, az egész nép körében. Ahol pedig nem történt, ott is rettegtek, hogy történni fog. Némelyek azt mondták, hogy a Bikafejű haragja miatt van. A hatalmas szobor kegyetlen tekintete mélyen beleivódott az emberek lelkébe: éjjel viszontlátták álmaikban, nappal érzéseikben kísérte őket.
A Bikafejű nem olyan isten volt, mint amilyenben a régiek hittek. Az ősök istenét nem lehetett látni és tilos volt ábrázolni, még a nevét sem volt szabad hiába kimondani. A róla szóló történetek tele voltak szentséggel, szabadítással, kegyelemmel, igazsággal, túláradó szeretettel; de ha esetleg meg is történtek, a tapinthatóan közeli bajok mellett csak távoli, álomszerű meseként hatottak.
A Bikafejűről azt mondták, hogy mindenkit elpusztít. Rajta áll, hogy éhínség lesz-e vagy bőség; hogy lesz-e betegség vagy egészség; kiszámíthatlan, hogy tomboló vérszomjában kinek az életére fog rátörni. Ereje fenséges volt, de mégsem gyönyörködtetett: őszinte imádat helyett félelemteli hódolatra indította az embereket.
Mindenki félt. A nép kiszolgáltatottan kereste a módját annak, hogy biztonságban élhessen. Egy bölcsnek mondott király állíttatta azt a szobrot, senki nem mert volna akárcsak hozzányúlni is, nemhogy lerombolni… Viszont úgy tartották, hogy a kegyetlen csapások megszűnnek, ha a nép bizonyságot tesz a feltétel nélküli hódolatáról. A Bikafejűt nem lehetett megvezetni: nem volt elég beszélni róla, vagy végigülni pár szertartást – cselekedni kellett. Hogyan lehetett minden kétséget kizáróan bebizonyítani, hogy valóban őt tartották imádatra méltónak minden más istenség fölött? Ha egy család a gyermekének, a drága kincsének az életét feláldozta a Bikafejű oltárán, az minden kétséget eloszlatott.
Magától ezt senki nem tette volna meg. De a családért, a másik emberért, a közösségért muszáj volt. A pap a szülőktől átvett gyermeket felvitte a Bikafejű szobrához. Kinyitotta a szobor oldalán lévő ajtót, és betette a szobor üreges belsejébe a szeretett áldozatot. A szobor alatt elő volt készítve az áldozati oltár: meggyulladt a tűz, színes lángok ölelték körbe a szobor testét. A gyermek a forróságtól üvöltött, de a hangja belülről csak a Bikafejű szobrának száján keresztül hallatszott: a kürtszerűen kialakított belső rész a gyermeksikolyt zengő bikaüvöltéssé torzította.
A nép ujjongott a mérföldekre búgó „bikaüvöltés” hallatán: ez bizonyára annak a jele volt, hogy a Bikafejű elfogadta az áldozatot, és nem sújtja csapásokkal az őt imádókat. Az édesapa bódultan verte a paptól kapott óriási dobot, elemi férfierővel, hátha elnyomhatná a fiú haláltusájának hangját. De azt már nem lehetett, mert vég nélkül, ellenállhatatlanul visszhangzott tovább a lelkiismeretében.
„Magzatodat ne add oda, hogy elégessék a Moloknak. Meg ne gyalázd Istened nevét. Én vagyok az Úr!” (3Mózes 18,21)
A gyerekgyilkosság nem civilizálatlanság miatt történt, és nem is azért, mert nem értették az időjárás működését tudományosan. Hanem két okból: (1) mert féltek, és (2) mert jólétben akartak élni. Mindkettő igaz a mai emberre is – talán még inkább, mint akkoriban. Pár rendezetlen bibliai gondolat továbbgondolásra:
- Amitől félsz, az rabságban tart: parancsol és irányít (Róma 6,16; 2Pét 2,19).
- Jézus neve azt jelenti, hogy Szabadító: a félelemből is megszabadító (Zsid 2,14-15).
- A félelemtől nem lehet megszabadulni, csak ha valami (valaki) nagyobb legyőzi a félelem tárgyát (Mt 12,29).
- A félelem bálványimádás – a Szentírás szerint csak Istent illeti meg a félelem (Mt 10,28).
- Isten az övéi felé olyan mérhetetlen szeretetet tanúsít, hogy az kiűzi belőlük a félelmet (Róm 8,15; 1Jn 4,18).
- A félelemből való cselekvésnek gyakran az a büntetése, hogy az embert épp az éri utol, amitől rettegett (Jer 42,11-17).
- A félelem telhetetlen: akármit teszel ellene, nincs vége (Ézs 57,20-21) (A Moloknak újra és újra kellett áldozatot bemutatni.).
- A hamis félelem hazugságra épít, ezért az abból fakadó cselekedet bűn, és rossz lelkiismeretet szül (1Tim 4,1-2; Tit 1,15).
- A lelkiismeretet nem lehet elhallgattatni, az utolsó napon is meg fog szólalni (Róm 2,15-16).
- A lelkiismeretét az ember nem tudja megtisztítani – sem képessége, sem felhatalmazása nincs rá (Jer 2,22).
- A bűn tagadása nem vezet szabad lelkiismeretethez (Zsolt 32,3-4).
- A rossz lelkiismeret mégis megtisztulhat: ha Isten tisztítja meg, akkor az valóban tiszta (Ézs 1,18).
- Jézus a helyettesítő halálakor elvette az övéinek a bűnét és annak büntetését, így a benne hívőket Isten tisztának nyilvánítja (Zsid 10,22).
- Ez olyannyira „hatékony”, hogy a Molok-áldozatból megtérők lelkiismerete is valóságosan és legitim módon megtisztul (Róm 8,1).
Molok démoni volt, mert az igaz Isten tulajdonságait és tetteit aggatta magára, förtelmes módon eltorzítva.
- Harag: Moloké alaptalan és kiszámíthatatlan; Istené jogos és arányos. (Jel 22,12)
- Hódolat: Molok nem szolgált rá; Isten adott életet és teremtett mindent, ezért őt megilleti. (Zsolt 86,9)
- Erő: Molok erősnek mutatja magát, pedig még saját hangja sincs; Isten valóban beszél, és amit mond, meglesz. (Zsolt 33,9)
- Mindennél értékesebb: Molok egyoldalúan várja, hogy feladj mindent érte; Isten is mindent kér, de előbb önmagát adta. (2Kor 5,15)
- Gondviselés: Molok egészséget és bőséget ígér, de csak nyomort okoz; Isten gondot visel a világról. (Zsolt 104)
- Családnál is fontosabb: Molok úgy kéri a család háttérbe szorítását, hogy a család elpusztul; Isten úgy kéri, hogy a család ettől meggazdagszik. (Ef 5,21kk)
- Áldozat: Molok a fiad életét kéri; Istennél a Fiú teszi le a saját életét. (Jn 10,17-18)
- Megbékélés: Molok csak ígéri, de soha nem lehet megbékülni vele; Isten egyszer s mindenkorra megbékéltetett önmagával Krisztusban. (2Kor 5,18)
Egy igaz király (Jósiás) lerontotta a gonosz Molok tűzoltárát, és a Jeruzsálemen kívüli szeméttelepre (Gyehenna) dobta: aminek tűzáldozatot mutattak be, az tűz áldozata lesz.
Egy gonosz uralkodó (Pilátus) lerontotta az igaz Jézus testét, és a Jeruzsálemen kívüli halálhelyre (Golgota) vitette: et resurrexit tertia die – harmadnapon pedig feltámadt.
Így lesz megalázva minden hamis isten, akik ma még rettegésben tartják az élők földjét: gyalázat lesz a sorsuk a halottak között (Ez 32,17kk); a feltámadt Jézusról pedig ezt mondja: „a te trónusod örökké megáll, ó Isten, és királyi pálcád az igazság pálcája”.
Mind boldog, aki hozzá menekül!