N. Horváth Péter

Korniss Dezső festőművész

(Beszterce, 1908. december 1. – Budapest, 1984. augusztus 17.)

Korniss Dezső festőművész? A kérdő mondat indokolt, mert jelenünk alkotói, ha oly sokféle módon, és annyira széles keretek közt bontakoztatják ki művészetüket, mint ő tette, bizton támasztanak igényt az átfogóbb, s ma előkelőbbnek ható képzőművész jelzőre. Tehát már előre le kell szögezzük, az a művész, akiről a továbbiakban szólni kívánunk, mai fogalmaink szerint, nem csupán festő- és grafikusművész volt, hanem jóval több annál.

Korniss már 1923-ban, 15 évesen képzőművészeti tanulmányaiba kezd a Podolini–Volkmann-féle szabadiskolában. 1923–1924 között egy éven át Hollandiában él, ahol többek között Rembrandt és a De Stijl művészete nagy hatást tesz rá.

1925-ben, a Magyar Képzőművészeti Főiskolán Csók István osztályába kerül, itt másik mestere Vaszary János.

1927–1928-ban készült alkotásai archaizáló–kubisztikus, a mediterrán klasszikus művészet hatását őrző fejkompozíciók, melyeket együtt jellemez a szigorú plasztikai formálás, sötét alapszínek és fény–árnyék játék. Ebben az időben a főiskolán ismerkedik meg Vajda Lajossal. Ekkor Korniss munkáit a francia és az orosz avantgárd művészet tanulmányozása, és eredményeit ötvözni s felhasználni kész formakeresés jellemzi . Ezek a művek erősen szerkesztett formarendre épülnek, amelyeken egyszerre fedezhető fel a valósághoz közeli formavilág, mértanias elemek, jelképszerű motívumok és a valóságon túli jelentéskör. Jellemző módon, művészi figyelmét, haladó gondolkodású társaival együtt, szociális érzékenység és társadalomtudományi érdeklődés egészíti ki. Gyakorta kezdi használni a fotómontázs technikáját.

1928-ban a Műcsarnokban megrendezett Növendék–kiállítás elismerő kritikája ellenére, a főiskolán vizsgálatot indítanak a nyugati irányultságú festőtanárok és festőnövendékek ellen, így ő ellene is. Ennek is betudhatóan, az 1930-as évek elején Korniss hosszabb időre Párizsba ment, ahol felfedezte a mediterrán–humanista hagyomány értékeit és modern jelentéstartalmát.

1935-ben kezdik meg tudatosan, Vajda Lajossal együtt, a népművészet és népi építészet motívumainak gyűjtését Szentendrén és Szigetmonostoron. A konvenciókkal teli művészettel szemben, az orosz avantgárdhoz hasonlóan, a művészet valódi táptalaját a népművészet elemi formáiban, a hamisítatlan hagyományokra támaszkodva találják meg. Céljuk, a bartóki program hatására, a nyugati és a keleti művészet számos eredményének egyesítése, egy új, közép–kelet európai művészet megteremtése. Vajda és Korniss ezt a Szentendréhez és környékéhez kötődő programot „konstruktív–szürrealista sematikának” nevezte. Korniss ekkor elsősorban pasztellt használ, hogy érzékletes finom felületeket teremtsen. Első szentendrei korszaka 1937-ig tart.

1940–1943 között enteriőrökkel szerepel a KÚT [Képzőművészek Új Társasága] kiállításain.

A II. világháború alatt készült műveit a folyamatos veszély- és kiszolgáltatottság-érzés hatását tükröző zaklatott ecsetkezelés valamint plasztikus megmunkálás jellemzi.

1945-től, az Európai Iskola irányzatához köthető időszakában párhuzamosan alkot. Két vonulatának egyik része, tiszta színfoltokból építkező, konstruktív szellemű [szerkesztet építkezésű] megformáltsággal jellemezhető képekből áll. A másik része, expresszív, tehát fokozott érzelmi töltést sugárzó, prekalligrafikus megoldásokat fölmutató művek sora. 1945-ben kezdte el a több száz lapból álló „Illuminációk” című monotípia–sorozatát, melyet Rimbaud költészetének szentelt. Az egyedi nyomdatechnikával létrehozható lapoknak egy elvont, jelvényszerű vonalrend részeként ábrázolt keret és fej az alapmotívuma.

Második szentendrei korszaka 1945–1950 közé tehető. Kompozícióit gazdag képzettársítás, jelképekben megnyilatkozni tudó képi világ jellemzi; megsokasodnak a jellegzetesen szentendrei építészeti elemek, formák, megnagyobbodnak a mikrovilág apró lényei. Új képalkotói módszerrel dolgozik; a szín minden korábbinál erőteljesebb és meghatározóbb szerkezetteremtő elemmé válik. Zenei ritmusképletek és a népdalok gondolatmenetét idéző képi világ fedezhető fel több művén.

1948-ban elbocsátották főiskolai tanári állásából. Míg 1928-ban jobbról bírálták nyugatra tekintő magatartásáért, most balról tették ugyanazt. Ezért 1950-től bábfestésből és plakátszínezésből él. Kisméretű, szürrealista képeivel párhuzamosan, fotó–kollázsokat készít. Az 50-es években a színek egymáshoz való viszonylatait kutatva eljut a képfelület, színfelületté alakításáig.

1956-ban született meg első kalligráfiája. 1956–1962 között nagyméretű zománckalligráfiákat készít. Ezen műveiben a rögtönzöttség hatását keltő előadásmód ellenére jelen van egyfajta lappangó szerkezetesség.

1963–1968 között Korniss érdeklődése megint a kollázs, és új területként, a rajzfilm felé fordult. Kovásznai Györggyel közösen a Pannónia Filmstúdióban nyolc animációs filmet készítenek.
1963–1967 között még számos ecsetrajzot is alkot.

1968-ban kezdődik utolsó alkotói korszaka. A népművészetből átemelt, elvont képi világ tűnik fel nála a hard-edge kíméletlenül pontosan metszett, ridegen józan festésmódjával.

1980-ban a Magyar Nemzeti Galéria rendezte meg Korniss gyűjteményes, életmű–kiállítását. Köztéri, épületdíszítői munkái művészetének szintén fontos részét képezik.

Korniss Dezső művészpályáján végig tekintve nagy ívű és szerteágazó életművet láthatunk. A művész csaknem hatvan évet átfogó munkásságának minden területét kielemezni több, hosszabblélegzetű tanulmány feladata volna. Jelen keretek közt bármi ilyesmi lehetetlen. Pályafutása főbb állomásának, eredményeinek fölvillantása után inkább ejtsünk néhány szót arról, hogy több évtizeddel halála után, hol és miben is látjuk művészetének romolhatatlan értékeit.

Kornissnak, mint minden valódi alkotónak, leglényegesebb tulajdonsága őszintesége és embersége. Mindenféle póz, kimódoltság hiányzik alkotásaiból. Az egymást követő korszakai során kipróbált számos értelmezési mód, művészi módszer, sosem öncél, mindig eszköz maradt a látott s láttatni kívánt lényeg ábrázolására. Ez a lényeg pedig mindig emberi; akkor is az, amikor az adott művön látszólag semmilyen közvetlen utalás nincsen rá. Korniss gondolatilag és a megoldások síkján egyre tisztább források után kutatott. Tehát nem véletlenül talál rá a bartóki útra, a sokakat elcsábító népies helyett, a hamisítatlanul népire. Arra az archaikus területre, mely ősi mivolta révén, már nemzetek fölöttien egyetemes, ebből alakítva ki egyéni és hasonlíthatatlan formanyelvét. Mindvégig nyitott és tájékozott maradt, s ha élt is mások eredményeivel, kísérletezett amazok eljárásaival, de soha nem utánzott. Egyénisége annál sokkal erősebben vezette kezét, alakította művészetét, hogy bárki s bármelyik irányzat szolgai követője legyen. Utolsó időszakában képi világa, színkezelése egyre egyszerűbbé vált. Nagy, tiszta felületek, elemi színek jellemzik kései műveit. Maradt a lényeg; a szín és forma hordozta harmónia és humánum, mely valóságon innen és túl, a legemberibb igény és cél minden korban ezen a földön.

2012. VII. 29.