Frissítés: Némelyek pedig, akiket halottnak hisznek, valójában élnek.
Ebben és a többi hasonló kiírásban mi az építő? (KDE)
Nem tudom, melyiket tartod hasonlónak, de ezt meg tudom mondani.
- Van benne szójáték, ami szerintem vicces: a halloween-díszletek nagy témája a temetők, élőhalottak. Első olvasásra olyan lehet, mintha élőhalottat írnék, zombit. A szóviccek szórakoztatóak, figyelemfelkeltőek, és lehetnek elgondolkodtatóak is.
- Ha valaki érzékeli, hogy itt az élő a halottnak a jelzője, és nem elírásból írtam külön, akkor nyilvánvaló, hogy élő embereket nevezek halottnak.
- Ha valaki ismeri a Bibliát, asszociálhat azokra az igékre, ahol Jézus azt mondja, hogy hagyd a halottakra, hogy eltemessék a halottakat; vagy ahol Pál a meg nem térteket bűneikben halottaknak nevezi. Erre akartam utalni.
- Ha valaki nem ismeri a Bibliát, megkérdezheti, hogy mire gondoltam, és tudunk beszélgetni arról, hogy mit jelent élni, meghalni, új életet nyerni, a halál ellenére is élni, stb.
Kedves Uram! UGyan nem ismerjük egymást, mégis bátorkodom hozzászólni bejegyzéséhez, remélem, nem veszi rossznéven. A mai fogalmi viszonyaink között, és itt most erősen az átlagember szókincsét, érzéseit figyelembe véve az Ön által jegyzett mondat két dolgot jelenít meg: 1) a temetőkben zombik mászkálnak félig tépett ruhákban, lassan mozogva, véresen, cafatosan 2) az élő halott olyan embert jelent, akit valamilyen trauma ért, vagy annyira kifáradt, hogy alig áll a lábán. Bocsássa meg oktalanságomat, de az Ön által megnevezett exegetikai indokok alig jutnak eszébe az átlagembernek egy ilyen megfogalmazásban. Sőt, ha nagyon erőltetné magát a hívő ember, szerintem ott sem érne találatot ez a mondat. De ezen továbblépve… a temetőbe emberek mennek emlékezni. Ez egy komoly, kegyeleti felhanggal járó lelki esemény, ami mindenkinek fontos. Nem hiszem, hogy ez a minősítést bárkinek is jól esik. Az ember szeret ezekben a pillanatokban megállni, elcsendesedni, függetlenül attól, hogy a feltámadás csodáját magáénak érzi-e vagy sem. Ezekben a nemes pillanatokban a normális érzelmű ember bizonyára kikéri magának, hogy bárki is ilyen féleszűnek tűnő módon minősítse. Ha továbbmegyek, talán adok esélyt annak, hogy az Ön által nevezett szóvicc hasznos is lehet… nem tudom, hogy biblikus-e (szabad-e) az élettel vagy a halállal kapcsolatos dolgokat bármilyen vicc felől megközelíteni. De ha már a halottaknál tartunk, érdemes az Ön által idetett részt is megvizsgálnunk, mert a Mt 8, 22-ben ugyan kétszer is szerepel a nekrous szó, vagyis a halottak temessék el a saját halottaikat, ezt az igét szépen meg lehet tanulni, azonban a mondat tartalma egészen mást jelent, és ezt csak kortörténeti ismeretekkel lehet meglátni. Egy angol utazó írta le valahol, hogy amikor az 1800-as évek második felében járt ugyanezen a vidéken, akkor egy hasonló mondatot hallott, és rákérdezett, hogy ez mit jelent. Akkor tudta meg a válasz által, hogy ez a bibliai történet nem pusztán temetésről szól, hanem a fiú teljesíti kötelességét apja felé: mivel az apa idős, a fiú támasza lesz neki a haláláig. Éppen ezért az a konteytus, amiben Jézus mondata megszólal, sokkal többet jelent, mint puszta temetési rituálé. Ezek mellett szép dolog volna Pál apostol gondolatait ide citálni, milyen jó is lenne, ha egy félmondatról pont ez jutna eszébe mindenkinek. Azt mondja Bonhoeffer egy helyen, hogy a temetési igehirdetés nem lehet evangelizáló jellegű, mert ugyan csak itt találkozunk nagyon sok emberrel talán először és utoljára, de mégis olyan lelkiállapotban, amelyből könnyen ki tudnánk zsarolni egy elhamarkodott és nem megalapozott döntést. Mai viszonyaink között a temtőt járó emlékező ember hasonló lelkiállapotban él. Ma a halál tabu, a feltámadás pedig nem ismert fogalom, a halottak vagytok a bűneitekben összefüggés pedig egyenesen idegen. Nem hiszem, hogy ezek fényében egy ilyen kiírt félmondat, egy cédulás feljegyzés előbbre vinné a temetői megemlékezésből fakadó megtérést. Mint ahogy azt sem hiszem, hogy a reformátori gondolkodásba belefér az ige félszavakból történő magyarázása sem. Köszönöm, hogy meghallgatott, további áldott szolgálatokat kívánok. (NS)
Ha jól látom, 4 téma merült fel, ezekre külön reagálnék.
(1) Kommunikációs kérdés, hogy amit írtam, mennyire érthető egy „átlagembernek”
(2) Hogy miért sértek meg, minősítek embereket
(3) Jézus kit nevez halottnak
(4) Hol van helye az „evangelizálásnak”
- Nem tudom, pontosan mit jelent az „átlagember”, de akik reagáltak, azok között van teológus, van hívő és nem hívő, van temetőt látogató és temetőt nem látogató is, sőt olyanok is, akik nemrég vesztették el szerettüket. Ők mind tudtak ezzel kezdeni valamit. Ha valaki zombikra gondol ezt olvasva, az mosolyog egyet és kész. Ha valaki a hullafáradtakra gondol a halottak alatt, az is rendben van, az sem leminősítés. Ha valakinek beugrik a bibliai gondolat is, az emlékeztetve van Jézus szavaira (ráadásul a gyülekezetünkben lectio continua szerint olvassuk a Szentírást, és amikor ezt írtam, épp akkor került sorra ez a rész). De az Újszövetségtől függetlenül is sokan tartják halottnak vagy önmagukat („ahogy én élek, az már nem is élet”), vagy látják kritikusan a mai tömegtársadalmat. Ők is tudnak ezzel rezonálni. Ha pedig valaki egyszerre lát több jelentésréteget, amivel egyet is tud érteni, az szerintem szellemesnek is tarthatja.
- Hogy ebben minősítés lenne, nem gondolom. Hiszen nem általában az emlékezőket neveztem halottnak, és nem is általában a temetőlátogatókat. És a halottnak nevezés sem a gyász vagy a temetőlátogatás miatt volt. Akár azt is írhattam volna, hogy sok halott él Budapesten. Ezzel a budapestieket minősítettem volna?
Az csak egy külön csavar a történetben, hogy ugyanezzel a logikával azt kellene mondani a hozzászólás alapján, hogy aki nem kéri ki magának a szavaimat, az nem normális érzelmű ember, ezzel pedig legalábbis a lájkolókat nem normális érzelmű embernek nyilvánítottad. Nem szép dolog a minősítés.
(Azt persze nem is gondolom, hogy engem is féleszűnek neveztél volna, hiszen hozzáírtad, hogy „tűnő”, és hogy „módon”, amitől zsupsz! – már el is tűnik a minősítés. :)) - Ismerem én is ezt az értelmezési lehetőségét a Jézussal folytatott párbeszédnek. Ha tényleg az lenne a helyzet, hogy ott a tanítványjelölt a még élő apja halálát szeretné megvárni, az a te érveden csak rontana: hiszen ez esetben Jézus nemcsak az illető rokonait, hanem még az élő apát is halottnak nevezi. Ez nem túl krisztusi tőle, tanulhatna kedvességet a mai keresztyénektől.
- Hogy hol a helye az evangélium hirdetésének? Ha a megtérés alatt csupán egy döntést értünk, akkor tényleg manipulatív dolog lenne a szenvedőket akkor vegzálni, amikor „van egyéb bajuk is”, vagy érzelmileg instabil állapotukban valami vallásos megnyilvánulást kisajtolni belőlük. De az evangélium hirdetése nem döntésre tukmálást jelent, hanem annak a hírül adását, hogy Isten milyen jó hírt mond az emberi lét valódi, legalapvetőbb, legmélyebb nyomoraival kapcsolatban.
Teológus éveim alatt minden élethelyzetre kaptam eligazítást, hogy miért ne hirdessem az evangéliumot: a gyereknek azért, mert még nem érti; kamasznak azért ne, mert más érdekli és valójában közösségre van szüksége; az esküvőn azért ne, mert az a párról szól; a kórházban azért ne, mert ott együttérezni kell; vasárnaponként azért ne, mert nem lehet mindig az evangélium a téma; hétköznap azért ne, mert nem kell akkor is vallásoskodni; gyülekezetbe járóknak azért ne, mert ők már ezerszer hallották; nem hívőknek azért ne, hogy „ne csapkodjuk fejbe őket a Bibliával”; haldoklónak azért ne, mert nem szabad felzaklatni; temetésen azért ne, mert ott tiszteletben kell tartani a gyászolókat. A maga helyén mindegyik érv okosan meg volt indokolva, de a sok okosságot tartva végül soha sehol nem lehetne „evangelizálni”, holott a tanítványoknak ez A küldetésük a világban.
Úgyhogy ha valaki le akar keverni, hogy mikor hallgassak az evangéliumról, akkor nagyon nyilvánvaló bibliai érvet kell hoznia, különben nagy ívben teszek rá.
A temetésnél maradva: az az egyetlen oka annak, amiért elvállaljuk a temetési szolgálatot, hogy az evangéliumot hirdessük – anélkül hogyan, mivel vigasztalsz? A bejelentéskor tisztázom a családdal, hogy nem a halott lesz a középpontban, hanem azért megyek, hogy Jézusról beszéljek; csak akkor hívjanak, ha ezt elfogadják. Hol mondod el, hogy hol a megváltás a haláltól, ha a halálesetnél nem? Nem érthető, hogy mit jelent a bűn miatt halottnak lenni? Hát ott érthető, ott mindenki láthatja a bűn következményét. Felbecsülhetetlen értékűek a virrasztásokon az evangéliumról való beszélgetések. Vagy az olyan pillanatok, amikor a temetésen közbevág egy gyászoló, hogy „hogyan lehetek Jézusé?”. Ha az emberek „nyugalmának” megőrzése érdekében nem hirdetném az evangéliumot, akkor nemcsak azt kellene végiggondolnom, hogy lelkész vagyok-e, hanem hogy tanítvány vagyok-e egyáltalán.
Kedves Uram! Ha nem haragszik, továbbra is maradok a magázásnál, nem ismerjük egymást személyesen, és véletlenül sem sérteném meg e tekintetben sem. Én azt hiszem, mi nem fogjuk egymást megérteni teljes mértékben. Nem elfogadásról beszélek, hanem megértésről. Hogy visszafelé haladjak: 4) az evangélium hirdetése nem egyezik az evangelizálással, ezt nyilván homiletika tanulmányaiban megismerte és megértette 3) a kortörténet azért van, hogy jobban rálássunk egy bibliai helyzetre, én elég világosan lejegyeztem, mit jelent az a hely, szerintem nem szükséges kiforgatni 2) de, az a baj, hogy sokszor amit én kifejezésként használok, azt más, aki nem hasonló gondolkodású, mint én, vagy más közegben nőtt fel, bizony másképp tudja érteni, és ebből származhat kellemetlenség is, még akkor is, ha én azt abszolút jó szándékkal mondtam 1) szerintem néhány ember nem merítési felület egy ilyen kérdésben. De tudja, legyen, ahogy Ön gondolja. Én úgy tapasztaltam, hogy a világ nem mindig úgy működik, ahogy én azt elképzeltem, sőt, sokkal gazdagabb annál, mint ahogy én azt kitalálom. (NS)
A keresztyén közösségben tegeződni szoktak nálunk, akárcsak kollegák között, bocsánat, hogy nem figyeltem erre.
(4) Az evangélium a főnév. Milyen igét lehet belőle képezni? Görögből kiindulva: az εὐαγγέλιον a főnév, az εὐαγγελίζω az ebből képzett ige. Hogy hangzik ez az ige magyarra fordítva? Az állításom: az evangélium hirdetése = evangelizálás.
(3) Nem akartam sértő lenni, de amit Ön hozott, az nem kortörténet, hanem egy „valaki valahol hallott valamit valamikor” súlyú felvetés, ami felkínál egy kulturális értelmezési lehetőséget, de nem bizonyít kortörténetileg semmit. De nagylelkű vagyok, és elfogadom bizonyítás nélkül is ezt a lehetőséget. Az állításomat ez sem cáfolja: Jézus biológiai értelemben élő embereket halottnak nevez.
(2) Ezt senki nem vitatta. Bármit félre lehet érteni, ettől még nem fogunk elhallgatni.
(1) Ön azt állítja, hogy ez sokaknak sértő, de nem láttunk senkit, akinek sértő lenne. Pár ember nem elég nagy merítés, az igaz, de egyrészt a kis szám ellenére is elég sokszínű; másrészt mégis több mint a semmi. Ők legalább látszanak, a szóban forgó „sok átlagember” pedig nem.