Jézusnak hírt adtak arról, hogy Pilátus több galileai embert is megöletett, miközben azok éppen áldozatot mutattak be. A tudósítók feltehetőleg várták, hogy vajon a názáreti tanító mit fog szólni hozzá: miért történhetett ez? Jézus a feleletében ezúttal is zseniális: a kérdésre megfelel, de nem azon a vágányon, ahogyan a kérdezők szerették volna. Sőt, még fokozza a feszültséget, és ő is felhozza egy durva balesetnek a hírét, ahol tizennyolcan haltak meg. Nem csóválgatja a fejét, nem átkozza el Pilátust, nem mond véleményt a megöltekről, hanem a hallgatók szívét veszi célba: „Mondom nektek, ha meg nem tértek, mindnyájan ugyanúgy vesztek el.” (Lk 13,5)

Hogyan fog elveszni az, aki meg nem tér? Valószínűleg nem a halálnem (erőszakos halál, ill. baleset) lesz ugyanolyan, hanem Isten ítéletének hirtelensége és visszafordíthatatlansága! A meghalt emberek pár pillanattal korábban még nem gondolták, hogy elveszítik az életüket. Hirtelen érte őket a pusztulás, és nem tudták azt megakadályozni. Ugyanígy váratlan „meglepetés” lesz a halál pillanata, ill. Jézus visszajövetele mindenki számára, aki meg nem tér.

A megtérés egyrészt azt jelenti, hogy valamihez odafordulunk és ugyanakkor valamitől elfordulunk. Egyszerű vizuálisan megragadni a jelentést: eddig a falon a festményt néztem, de ha szól valaki a hátam mögül, és felé fordulok, akkor ugyanazzal a mozdulattal fordulok el attól, ahova eddig néztem. Ez a kép megáll bibliai értelemben is: „Térjetek meg, forduljatok el bálványaitoktól, rá se nézzetek utálatos dolgaitokra!” (Ez 14,6). A megtérés jelentésének másik része a gondolkodás megváltozása, ahogyan Pál mondja: „ne igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával” (Róm 12,2). Ez a változás természetes módon összefügg az odafordulással: hiszen ahova fordulok, amit látok, az formálja a gondolkodásomat. Aki anyagi jólétben élte az életét, és elmegy szegények közé dolgozni (odafordul), annak változni fog a gondolkodása. Aki egy nyugati országban élt, és elutazik Indiába (odafordul), annak változni fog a gondolkodása is annak hatására, amit lát. Ugyanígy: aki odafordul az élő Istenhez, annak meg fog változni a gondolkodása az életnek szinte minden kérdésében, és ez formálja majd át a cselekedeteit is.

A kérdés az, hogy hol találjuk azt az Istent, akihez odafordulhatnánk? A Szentírásban azt látjuk, hogy a történelem egy adott pontján az Örökkévaló úgy döntött, hogy jelen lesz egy adott nép között. Jelenléte annyira valóságos volt, hogy fizikai módon is érzékelni lehetett annak dicsőségét. Ha valaki kereste őt, akkor tudható volt, hogy ő ott van, abban a szentélyben, aminek a felállítását ő maga parancsolta. Természetesen Isten mindenhol jelenlévő, de ez a fajta jelenlét más természetű volt: megmutatta, érzékelhetővé és tapasztalhatóvá tette számos tulajdonságát. Ebben a dicsőségben Isten a szent sátorban, majd később a jeruzsálemi templomban, annak is a legbelső részében jelent meg. Ebbe a belső, lezárt részbe, a szentek szentjébe kellett tenni Isten szövetségládáját, amelybe az Úr elsőként a két kőtáblát parancsolta elhelyezni, amelyre az ő szavai (a tízparancsolat) voltak írva. Az Örökkévaló azt ígérte, hogy itt fog megjelenni és innen fog beszélni, a láda tetejéről, amelyben az ő beszéde van! Amit az univerzum Ura itt megmutat, az a megtérni vágyóknak mind a mai napig kulcsfontosságú. Isten hűséges a saját beszédéhez: szavait nem fújja el a szél, nem merül feledésbe, nem másítja meg.

Ő maga, a mindenek felett álló szent Isten olyan nagyra tartja a saját szavait, hogy soha nem teszi félre, hanem „rááll” azokra: ott jelenik meg, onnan beszél az övéihez. (Különleges dolog, hogy ez a frigyláda a történelem során eltűnt, a jeruzsálemi templom lerombolása után nem beszél róla a Szentírás. Viszont a Jelenések könyvében újra megjelenik, Isten mennyei templomában (Jel 11,19). Vagyis a mennyei szövetségládának a földi képmása eltűnt ugyan, de az eredeti nem: Isten a mennyben továbbra is őrzi a szövetségét, és a saját beszédein állva uralkodik és cselekszik.) Tehát Isten nem változott meg – ugyanott található meg, ahol mindig is megtalálható volt, ahol az ősatyák, Izráel, az első keresztyének, egyházatyák, hitvalló elődök, a reformátorok és azóta is számosan megtalálták: Isten igéjében, azaz beszédében. A Biblia Isten Igéje, amely a testté lett Igéről, Jézus Krisztusról tanúskodik. Ide kell megtérni, odafordulni, ez alapján kell a gondolkodásunknak megváltoznia, és majd ebből fakadóan a cselekedeteinknek is. Ezért a megtérés soha nem valami új dolog, hanem csakis a régihez való visszatérés: Isten ugyanott van, ahol eddig, és az örömhírről szóló beszéd is ugyanaz, mint eddig.

Hogy az Isten beszédéhez való odafordulás szükséges a megtéréshez, igaz mind az egyén, mind a közösség életében. Ez történt a reformációkor is, amely az egyháztörténelem egyik legmeghatározóbb megtéréshullámát indította el. Ebben a megújulásban, a kegyelem evangéliumát újra felfedezve három fő ismertetőjegyét nevezték meg az igaz egyháznak: (1) Isten szavának igaz hirdetése; (2) a szentségek (keresztség és úrvacsora) biblikus kiszolgáltatása; (3) egyházfegyelem gyakorlása (a kegyelem alapjára építve). Minden kor minden evangéliumi gyülekezetének szükséges folyamatosan önvizsgálatot tartania, hogy ezek igaz, Isten Igéjéhez hű módon történnek-e a közösségükben. Ha nem, akkor sürgősen megújulásra, megtérésre van szükség!

(1) Az Ige hirdetésével kapcsolatosan (amely nemcsak gyülekezeti vezetők, hanem minden tanítványnak a kötelessége): az üzenetünk középpontjában Isten örök örömhíre áll vagy pedig vallásos moralizmus? Azt hirdetjük, hogy egyedül Jézus Krisztusban állhat helyre az emberi élet, vagy csak „lelkizünk” és pszichológiai közhelyeket javaslunk megoldásként? Az igehirdetések az Igét tárják fel gazdagon vagy csak felolvasunk a Bibliából, mert az a szokás? A gyülekezeti életben nagyobb tekintélye van-e a Szentírásnak mint a hagyományoknak? A gyülekezeti közösség azon fáradozik, hogy az örömhírt minél többen meghallhassák, vagy beérjük azzal, hogy programokat szervezünk és részt veszünk azokon?

(2) A keresztség és úrvacsora egyaránt missziói célú, azért vannak, hogy Jézus uralmát hirdessék. Jézus parancsa az, hogy tanítvánnyá tegyük a népeket, a keresztség ennek „csak” kísérőeleme (Mt 28,19). Az úrvacsorázás, a Krisztussal való közösség megerősítése is azért van, hogy Jézus halálát, feltámadását és visszajövetelét hirdessük (1Kor 11,26). A keresztségünkhöz kapcsolódik-e a tanítvánnyá tétel? Megkeresztelünk-e olyan felnőtteket, akik nem születtek újjá, nem tértek meg? Megkereszteljük-e azokat a kisgyerekeket, akiknek a szülei nem tanítványok? A megkereszteltjeink egy szép szertartáson vesznek részt, vagy hallhatták és megismerték Isten haragját és megmentő kegyelmét? Az úrvacsorához engedjük-e mindazokat, akiknek a keresztsége bibliai módon is valóban keresztség volt? Távol tartjuk-e az úrvacsorától a hitetleneket és meg nem térőket?

(3) Az egyházfegyelem nem holmi emberi törvénykezés, hanem egymás intése és bátorítása: elfáradnak és ellankadnak az ifjak is, még a legkiválóbbak is megbotlanak (Ézs 40,30). Buzdítjuk-e az elfáradtakat? Felemeljük-e az ellankadtakat? Felsegítjük-e a megbotoltakat? Olyan témákból „csinálunk ügyet”, amelyek bibliai szempontból indokoltak? Különbséget teszünk-e a hívők és nem hívők között, hogy hitbeli állapotuknak megfelelően szolgálhassunk feléjük? Amikor intünk, akkor az a célunk, hogy a másik megszentelődjön, vagy hogy vele szemben igazunk lehessen vagy uralkodhassunk fölötte? Négyszemközt beszélünk az érintettel, vagy előbb a háta mögött kitárgyaljuk? Aki az Igével szemben megkeményíti magát, azt többen is intik, és ha szükséges, az úrvacsorai közösségből megtéréséig kizárják? A gyülekezeti tagságnak van bármilyen hitbeli feltétele? Számon tartjuk a hozzánk tartozó testvéreket, vagy csak a „lekonfirmált” befizetőkről vezetünk nyilvántartást? A gyülekezeti élet tükrözi Isten szentségét (amely tekintélyt ébreszt) és kegyelmét (amely vonzóvá tesz)? A szentség feladása nem kegyelmesebb, hanem balek gyülekezethez vezet; a kegyelem feladása pedig nem szentebb, hanem törvénykezőbb közösséget eredményez.

A fenti témák mindegyikében súlyos elhajlások történtek a középkori egyházban. Viszont nem attól leszünk reformátusok, hogy az elődeink a Szentírás tekintélyével felléptek ezek ellen, hanem attól, hogy a helyreállított egyenes úton mi magunk is megmaradunk, illetve arra időről időre (ma!) visszatérünk. Ennek általában a legnagyobb akadálya a közöny, a félelem és a hitetlenség. Az elmúlt évtizedekben számos prófétai hang szólalt meg egyházunkban az igehirdetés, a szentségek és az egyházfegyelem témakörében (amelyek nem ízlésbeli kérdések, nem újítási javaslatok voltak, hanem világos bibliai útmutatások!), de ezek többségére egyszerűen nem érkezett érdemi válasz. Akik pedig mégis meghallották, gyakran a félelmüknek adtak hangot (pl. „Ha nem keresztelem meg a nem hívők gyermekeit, akkor még ennyi kapcsolatunk sem lesz az emberekkel…”).

Jézus azonban világosan beszél: ha meg nem tértek, elvesztek. Ez igaz az egyéni életben; de ne gondoljuk, hogy nem lehet igaz egy felekezet vagy egy adott gyülekezet életében is! A Jelenések könyve úgy beszél Jézusról, hogy jár-kel a gyülekezetek között és megvizsgálja őket – mintha gyertyatartók között járna. Minden közösséghez van dicsérő, buzdító szava, van ígérete; de van feddő beszéde is, fenyegetéssel. Így mondja azt, hogy az ajtó előtt áll és zörget – nem a meg nem tért ember szívének ajtaja előtt kopogtat Jézus, hanem az ő saját gyülekezete ajtaján! (Jel 3,14-22) Annak a gyülekezetnek, amely ellangyosodott és emiatt az Úr kiköpi a szájából. De miért mondja ezeket? Mert szeret, ezért fedd és fenyít – azzal a céllal, hogy a gyülekezet megtérjen (3,19). Ha ez nem történik meg, akkor végül pont az fog bekövetkezni, amitől féltünk: „elmegyek hozzád, és kimozdítom gyertyatartódat a helyéből, ha meg nem térsz” – mondja Jézus. Ne gondolja senki, hogy nincs hatalma a halálból feltámadt Krisztusnak kimozdítani akár az egyházunk, akár a saját gyülekezetünk gyertyatartóját olyan hirtelenséggel, ahogyan neki tetszik.

Vissza kell térni még ma mind a személyes, mind a gyülekezeti, mind az egyházi életünkben a Szentírás világos beszédéhez, amelyet Isten nem vetett el: dicsőségének királyi székén ott áll fölötte, onnan beszél: forduljunk oda, újítsuk meg gondolatainkat és ebből fakadóan cselekedeteinket, megadva ezzel az Istennek járó dicsőséget!