Örök múlandóság

Érdekes, hogy Isten múlandó dolgokat teremt, és kedvét leli benne. A virág talán pont attól is szép, hogy nem virágzik örökké. Ugyanakkor kedvét leli abban is a Teremtő, hogy a múlandót bevonja az örökkévalóságba: például ahogy az embert örök élettel ajándékozza meg.

Az ember fordítva teszi: mindig maradandót akar létrehozni, közben pedig minden alkotása múlandó. Talán azért próbálkozik mégis mindig, mert keresi azt az örök dolgot, amit elveszített.

“Mert nincsen itt maradandó városunk, hanem az eljövendőt keressük.” (Zsid13,14)

One thought on “Örök múlandóság”

  1. Áldott,békés Húsvétot kívánok!

    A pörnek vége. Elvégeztetett…
    Véres a kereszt tövében a fű.
    A helytartóban forr a néma düh
    S egy gondolat tépi a másikat.

    “Rongy csőcselék, én unlak titeket,
    Unom a vágyatok, a hitetek,
    A papjaitok ragyogó ruháját,
    A mellükverő messiásokat,
    A nap hevét ez átkos ég alatt,
    A zagyva szókat, buja színeket,
    És magamat és uramat, a császárt,
    Ki bíróvá tett ilyen nép felett.

    “Feszítsd meg!” üvöltötték a fülembe.
    Amíg unottan odalöktem nékik.

    Szegény bolond! Pedig csak álmodott,
    Csak álmodott egy létráról az égig.
    Csak álmodott, de ezeknél tán szebben.
    Már szürkül fenn a Koponyák hegye –
    Vajon álmodik-e még a kereszten?

    Valamit szólt nekem az igazságról,
    Azután némán vérzett, ragyogott.
    Gúnnyal kérdém: az igazság micsoda?
    Felelé: “én vagyok”.

    Eh, hát kicsoda nékem ez az ember?!

    A csőcselék morajlott mint a tenger,
    Én untam, untam amazokat, ezt is.
    Egy messiással több vagy kevesebb,
    Pilatus lelke nem lesz nehezebb
    És könnyebb tán ez istenverte föld,
    Untam a dolgot. Odalöktem. Vége.

    “De jaj! vajon kire szállott a vére?!”

    Az alkony megy, az est, az éj leszáll,
    De a helytartó nyugtot nem talál.

    “Feszítsd meg!” üvöltötték a fülembe
    És nekem nem volt elég fegyverem,
    Nem volt elég lándzsásom odakünn,
    Vagy – vagy üres volt talán a szívem?
    Eh mit bánom én, a bölcs szív üres,
    Bús madarak, el a szívről, hess!

    “Feszítsd meg!” üvöltötték a fülembe.
    Mi közöm hozzá? feszítsétek hát,
    Te véres kezű, szennyes csőcselék,
    Feszítsd, feszítsd meg hát a Messiást!
    Él-e, meghal-e, egy marad az átok,
    Isten se váltja meg ezt a világot.
    Mi közöm hozzá? Feszítsétek hát!
    Vigyétek! – Vitték. A kereszten holt.
    Ki tudja, talán mégis király volt!”

    Csend most. De hallga! most az éj kopog,
    Pilatus pitvarában a papok.
    “Uram, mi véled egyet így nem értünk,
    Ahogyan írtad, botránkozás nékünk,
    Rexnek, Uram, csak ő mondta magát,
    Nem készítetted jól a Golgothát!”

    Ni, milyen furcsa rőt láng a szemén!
    Ím kővé vált a nádszál: oly kemény.

    (Odafenn csendbe hallgat a kereszt.)
    Pilatus nő, ahogy beszélni kezd:
    “A Messiástok megmenteni késtem,
    De négy betűt a keresztjébe véstem,
    E négy betű az én becsületem,
    Hajótöröttségem utolsó roncsa,
    Hitetlen hitem, büszke makacsságom,
    Egy akarat az akaratlanságon.

    E négy betű az én becsületem.
    Hadesre! ez a négy betű marad!
    Ha alá kéne temetnem e várost,
    Rómát, az Imperatort, magamat:
    E négy betű az én becsületem!!

    Papok, zsidók, hozzátok szólok nyíltan,
    Halljátok: amit megírtam, megírtam.”

    Benn csönd, de künn az éj zsoltárba kezd
    S áll a zsoltáros éjben a kereszt

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.